Az első történet helyszíne a kutató diákok káptalanfüredi tábora, ahol 1998 óta minden évben egyhetes tábor kerül megrendezésre a Kárpát-medence legjobb középiskolás kutatói és verseny-győztesei számára. A táborban a magyar tudományos élet legjobbjai mellett a kultúra legkiválóbbjai is gyakori vendégek egy-egy mély beszélgetésre: értékekről, életről, mindenről. A vendégek a beszélgetés után néhány utolsót csavarintanak a tábor fából készült emlékfalában elhelyezett névtáblájukat rögzítő négy csavaron. Amikor Esterházy Péterre került a sor a csavarintásban, Gitta elkezdett fotózni: „Ezt muszáj megörökítenem! Most látom Pétert először csavarhúzóval.” A következő beszélgetőpartnerünk Jelenits István atya volt. Amikor rá került a sor a csavarintásban, nagy örömmel fedezte fel egykori diákja, Esterházy Péter névtábláját. „És ezt a Péter is becsavarta? Mert hogy sose csavart még be semmit…” Erre Jelenits tanár úr akkurátusan elkezdte feszegetni Esterházy Péter névtábláját. „Még hogy becsavarta? Kiválóan becsavarta! Nem is lötyög. Dicséretet érdemel.”
A második történet helyszíne egy Visegrádi utcai étterem. Együtt vacsorálunk Péterrel és Gittával. A rendeléskor Péter borsólevest kér. Mire a pincér: „Végtelenül sajnálom, uram, a borsólevesünk elfogyott.” Esterházy az étlapba temetkezik, kivár. Majd jelentőségteljesen a pincér szemébe néz: „Tudja mit? Akkor… Borsólevest: nem kérek!” Lehet, hogy Péter nem annak szánta, de számomra ez a párbeszéd emblematikus. A korlátozhatatlanság szimbóluma. Péter immáron minden korláton felülemelkedett: műveiben – és a legjobb emlékeinkben is.
Csermely Péter akadémikus, evangélikus lelkész-hallgató
