Zsuzsónak - hogy? - Péter P.S. Zászkaliczky -tól -nak -hoz
A közösségi médiában érkezett a hír, hogy Esterházy Péter felolvas az egyetemen. Minimum kétszázan tolongtunk a legfeljebb száz főt befogadni képes terem előtt. Ebből persze csak a második mondat igaz, hiszen akkoriban nemhogy közösségi média nem volt, de Commodore64-e is csak két-három szerencsésnek. Ha jól emlékszem, plakátot sem tettek ki sehova, talán mert féltek attól, hogy nem fogunk beférni a terembe, és lázadás tör ki: mindenki hallgatni, látni, nézni akarja majd A Magyar Írót, aki régi kollégája, Kosztolányi Dezső elhunytának 50. évfordulója előtt tisztelegni érkezik a pesti bölcsészkarra. Egyik barátom hívott: menjünk, legyen nálunk kötet, és a nyelvészet szemináriumot hagyjuk ott néhány perccel korábban. Így eshetett, hogy befértünk a terembe. Akkor láttam A Magyar Írót életemben először. „Ünnepi beszéd és rekonstrukció” – ezt olvasta fel. A bölcsészkaron megrázóan hatott például ez a mondása: „Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok. Nincsen ennek tere.” Ezt pedig hallgatni is bátorsággal ért fel: „…tehát nem azt ríjjuk vissza, hogy mért nincs az egyes irodalmi lapoknak itt-ott asztala, hanem azt, hogy mért nincsenek irodalmi lapok, ezt ríjjuk vissza. Mert ha irodalmi lapon nem csupán színvonalat értünk – ez olykor megvolna –, hanem szellemi erőt, sugárzást, fókuszt, egyszerűen egy helyet, ahol otthon vagyunk, akkor mondhatjuk: ilyen hely nincs.” Biztatásnak is vehettük, hogy „lapot alapítani 23 évesen kell.” És mire A Magyar Író szövegének végére ért – amely burkolt formában némi katolicizmust tartalmazott –, talán mindnyájan úgy gondoltuk, Kosztolányi a mi bátyánk is. Lehajtott fejjel, de felemelt szívvel vártunk a sorunkra. Barátom bemutatott A Magyar Írónak, míg elébe tettem a Bevezetést. Nem, inkább így: barátom mutatott be A Magyar Írónak. Hogy érthető legyen, miért a becenevem került a dedikációba. A szív segédigéi helyett ezúttal a szív ragjaival leplezte zavarát, amiért nem tudta – egyetlen hallás után: „hogy?” – a vezetéknevem leírni. Persze nem azért A Magyar Író ő, hogy egy név – még ha oly szlávos hangzású is – kifogjon rajta. Odaírta. Egy lendülettel. Dafke.
Van egy nő. Szereti.
